Ledobom a cumisüvegem. Csak. mert olyan jól koppan. Mama nem szereti ha ledobom, de most én le akarom dobni. Figyel a mama? Akkor jó. Arrébb tolom, még arrébb...
-Dávidka, ne dobd le a cumisüvegedet légy szíves, már sokszor kértelek.
Arrébb tolom, még arrébb, már egészen az asztal szélén van...
- Kisfiam, kértelek, igaz? Ne dobd le a cumisüveget, mert összetörik és kifolyik a víz. Légy szíves told beljebb.
Bumm.
És ez csak egy a száz közül. Próbálkozik, kóstolgat, ugyebár feszegeti a határait. Meg hát a mi idegszálainkat. Vannak rosszabb napok, de zömében azért jobb napokra ébredünk. MÉg mindig nem mondanám a gyerekemre, hogy ő rossz gyerek, sőt, ha olyanja van, kifejezetten szófogadó. Meglepően szófogadó. Aztán lehet, hogy ez egy tendencia, és a legközelebbi bejegyzésben már arról számolok majd be, hogy a szófogadás és a rosszalkodás aránya megfordult, de egyelőre úgy veszem észre, hogy a nagy öregek útmutatását követve (miszerint a jó viselkedést dícsérjük és emlegessük, a rosszat elmarasztaljuk, de nem emlegetjük) sikerül kordában tartani ezeket a kirohanásait. A jobb napokon...Szerintem itt is épp valami gazságon töri a kis buksi fejét:
Ami nagyon nagy előrelépés, hogy mindent meg lehet vele beszélni, gyakorlatilag mindent megért és így azért könnyebb együttműködésre bírni mind otthon, mind pedig lent az utcán vagy a játszótéren, ahol mostanában, a jó időre való tekintettel naponta legalább kétszer előfordulunk.
A legutóbbi bejegyzés óta voltunk lent a Balatonon, igaz, hogy még a hó is esett, olyan marha hideg volt, de szuper apartmanban laktunk (70nm, padlófűtés, terasz, micro, mosogatógép) és a babácska is egészen jól ére
zte magát.
Titytotyolt az apartmanban, pancsizott az uszodában és jó nagy patáliát rendezett az étteremben. Ami fontosabb, hogy alig lilázott, ahhoz képest, hogy a tavalyi nyaralásunkat igencsak beárnyékolta a lilázás, ez messze jobban sikerült.
Aztán április elején mama elkezdett részmunkaidőben dolgozni, így a papa unokatestvére, Timi, aki egyébként nagy rajongója Dávidkának, belépett az életünkbe, mint bébiszitter, és szerencsére az elmúlt hetek tapasztalatai alapján megbizonyosodhattunk róla, hogy az érzés kölcsönös. Dávidkával minden este meg szoktuk beszélni mi történt aznap és mi lesz holnap, és ahogy megemlítem Timit, ő már mondja is, hogy Enne (ami az ő nyelvén Timi), másnap reggel pedig áll a bejárati ajtó előtt és mutogat a kaputelefonra, ami majd fél nyolc körül megcsörren... Igazán jó kis csapat ők ketten, nekem annál nagyob bizonyosság nem kell, mint hogy Dávidka ennyire várja őt minden reggel.
Áprilisban itthon voltak Puliszkáék, akik hazaköltöznek nyáron, így végre összeszokhat majd a Molli meg a Dávidka, illetve a Molli nagyon ismerkedett volna, de a kisfiam minden közeledő gyerektől megijed, úgyhogy nem voltak túl sikeresek az összeeresztési kísérleteink. Pedig annyi mindent taníthatnának egymásnak: a Molli megtanítaná a Dávidkának, hogy nem szabad válogatni, hanem mindent szépen meg kell enni. A Dávidka pedig megtanítaná a Mollinak, hogy kell orrot fújni, mert ő már az orrfújás nagymestere, fél óra alatt simán telefúj egy százas csomag papírzsepit. A vicc az, hogy tényleg kifújja az orrát, és aztán a lakás minden pontjáról lehet összeszedni a fikás zsepiket.
Nagy családi banzáj keretében megünnepeltük a Nagypapi 94. szülinapját is, itt van ő, bizonyos unokáival és két dédunokájával.
Lilázás ügyben elég csehül állunk, ugyanis Dávidka több mint egy hete szenved székrekedéstől, ezért gyakorlatilag minden kaka minimum egy, de inkább két lila kíséretében távozik. Talán mintha egyre gyakrabban sikerülne neki levegőt venni az utsó pillanatban, talán...
